Már többször tapasztaltuk, hogy a játékosainkat a maguk elé állított célok egy idő után befeszítik, bemerevítik. Nemhogy a fejlődést segítenék, hanem még gátolják is.
Hogy miért lehet veszélyes a cél önmagában?
Válaszul Csermely Péter blogjának egy bejegyzés-részletét másolom ide:
„A legveszélyesebb elvárások azok, amelyeket saját magunkkal szemben támasztunk. Az elvárásaink és a valóság közötti távolság mértéke nem más ugyanis, mint a bennünk élő fájdalom. A “nem értem el azt, amit elvártam magamtól” adott esetben igen tárgyilagos megállapítása megdöbbentően hamar átcsaphat a “nem vagyok OKÉ” alapszemléletébe. A “nem vagyok OKÉ” érzése nagyon hamar indukálhatja azt, hogy “te sem vagy OKÉ”, ami egy kisebbrendűségi érzéssel és gyűlölködéssel teli élethez vezet.
Ha az elvárásoknak való megfelelés kényszere egy ilyen gyilkos csapda, mi erre a megoldás? Ne szabjunk semmilyen szabályt? Ne legyenek célok az életünkben?
De, legyenek! Legyenek szabályok és legyenek célok. De ne elvárásként tekintsünk az életünk céljaira, hanem vágyjunk arra, hogy megvalósíthassuk őket. Mi a különbség az elvárás és a vágy között? Az azonosulás pontja. Ha elvárásként fogalmazom meg a célt, akkor a céllal azonosulok, és nem a célt még el nem ért saját magammal. Ha nem saját magammal azonosulok, akkor rögtön beállt a “nem vagyok OKÉ” alapállapota. Ha vágyként fogalmazom meg a célt, és nem elvárásként, akkor azonos maradok önmagammal. Az elvárásoktól megszabadult ember önazonos marad.”
Azt tapasztaltuk, hogy a határidőkhöz kötött célok a legfeszítőbbek. Ugyanis, ahogy közeledik a határidő, és még a játékos esetleg távol van a céljától, akkor az egyre nagyobb feszültséget okoz benne legtöbbször.
Ugyanakkor vannak kivételek, nem sok, sőt kifejezetten ritka, de van!
Akiket az elvárásoktól, az eredmények hajszolásától megóvnak az edzőik és szüleik, azok a játékosok legtöbbször vágynak a sikerre és nem elvárják azt maguktól.
A sors furcsa fintora, hogy pontosan azoknak a játékosoknak van a legnagyobb esélye befutni és a legtöbbet kihozni önmagukból, akiket szabadon hagynak!!!
Akiknek csak kereteket adnak meg, amelyeken belül szabadon alkothatnak.
Akik a kezdetektől pályafutásuk végéig szabadok, és bátran fejezhetik ki önmagukat, nem kell félniük a hibától.
Akiket edzőik bátorítanak hibázáskor, hogy „Nem baj, próbáld meg újra bátran!”.
Akiket a szüleik bátorítanak hibázáskor és a meccseik után, hogy „Nem baj, legközelebb menni fog, próbáld meg újra és újra!”.
Az ilyen játékosok élvezik a céljaikig vezető utat. Szeretik az edzéseiket, mert nincsenek letiltva, bátran cselezhetnek, vagy akár sok érintővel is játszhatnak, mert nincsenek „Ne légy önmagad!” érzést kiváltó utasítások.
A címben feltett kérdésre az én válaszom az, hogy a célnak és az útnak harmóniában kell lenniük. És ennek alapja a gyerekek részéről a játék iránti szeretet és a szabadság megélése a pályán.
Bátorítsuk gyermekeinket, mert igazán nagy dolgok csakis így születhetnek
Csermely Péter teljes bejegyzése ide kattintva olvasható el.
Legutóbbi hozzászólások