Pár hónapja felvetődött a kérdés bennem, hogy miért nem kell fegyelmeznünk senkit a foglalkozásainkon? Az utolsó fegyelmezésem már több mint másfél éve lehetett, de manapság nem kell egyáltalán.
A válasz ma tisztult le teljesen számomra.
Arra jöttem rá, hogy igazából feltétel nélkül szeretem a játékosaimat!
Nem teszek eléjük feltételeket, nem akkor lesznek jó játékosok vagy emberek a szememben, ha ezt és ezt csinálják az edzéseken és a meccseken. Mindegyikőjüket elfogadom olyannak, amilyenek, illetve mindannyiukban a jót látom meg a rossz helyett, és ezt teljes szívemből tudom adni számukra.
Ez olyannyira igaz, hogy igazából hibát sem javítok az edzéseinken, csupán javaslatokat, ajánlásokat teszek.
A különböző helyzetek oktatásánál elmagyarázom, hogy hogyan, milyen eszközökkel tudnak a lehető legtöbb időt és teret nyerni. Elmagyarázom, hogy hogyan tudják úgy alakítani a játékot, ami nekik a legjobb, elmagyarázom azt is, hogy milyen technika alkalmazásával járnak a legnagyobb valószínűséggel sikerrel, illetve mindennek a szépségét is bemutatom nekik.
Amikor begyakorlunk pár megoldást egy-egy játékhelyzetre és mindezt élesben is kipróbáljuk, akkor nem várom el, hogy azt csinálják, amit kérek. Nem várok el semmi kötelezőt, csakis azt, hogy önmagukat adják. Én erre kapcsolódok rá, és próbálok nekik abban segíteni, hogy ami belőlük jön, azt sikeresebben tudják használni.
A fegyelmezés részre visszatérve.
Azt figyeltük meg, hogy ha nem akarjuk mindenáron lekorlátozni a játékosainkat rengeteg felesleges szabállyal (pl. Maradj csendben! Csak így csinálhatod! Ne hülyéskedj! Ne pattogtasd! Figyelj már! Csak az egyszerűt! Max. két érintő!) nagyrészt abból a célból, hogy nekem, mint edzőnek könnyebb legyen a dolgom, vagy, hogy kívülről nézve jobbnak tűnjön az edzés, akkor egyáltalán nem is kell fegyelmezni. Saját tapasztalatomból írom a példamondatokat és hogy miért szóltak nagyrészt ezek, hiszen régen sokat használtam őket.
Elsőre ellentmondásosnak tűnhet, de nekünk működik! Ha nem akarok mindenre alkotni valami szabályt, hanem csupán egy keretet határozok meg, amin belül a játékosok azt csinálnak, amit akarnak, akkor lényegében többé nem kell fegyelmeznünk.
És hogy mi ez a keret?
Ez maga a szeretet. Hiszen a játékosoknak bemutatom, hogy mit szeretek ebben a játékban, kihozom belőlük azt, amit ők szeretnek benne, és lényegében egy jó kedvű, szeretetteljes légkört alakítunk ki azzal, hogy feltétel nélkül elfogadjuk őket olyannak amilyenek, és a jót keressük bennük.
Valljuk, hogy a labdarúgás művészet, önkifejezés.
Egyelőre nem látom, hogy annál jobban hogyan lehet segíteni az egyéniségek kibontakoztatását, minthogy megengedjük nekik, hogy ÖNMAGUK lehessenek és a bennük rejlő művészt fejleszthessék, illetve szakmai és lelki támpontokat, ajánlásokat adunk. Úgy hiszem a kellő alkotói szabadságot megadjuk nekik a kibontakozáshoz.
A cikk elején említettem, hogy kb. másfél éve kellett utoljára fegyelmeznem. Valószínűleg nem az akkori játékos hibája volt ez, hanem nekem kellett még sokat tanulnom…
A következő videót múlt hét pénteken vette fel Dani barátom.
Akik láttak már 9-12 éves kor közötti gyerekeket, pontosan tudják, hogy ha sokan vannak egyszerre egy helyen, akkor szeretnek hangosak lenni, nem tudnak sokáig figyelni, és gyakran kell fegyelmezni.
Ezen az edzésen egyszer sem kellett fegyelmeznem. Megengedtem a gyerekeknek, hogy a kereten belül önmaguk legyenek és működött a dolog, annak ellenére, hogy csak a játékosok felét ismertem és őket se láttam már körülbelül két és fél éve.
Legutóbbi hozzászólások