Már hónapok óta izgat, hogy van-e különbség álom és cél között? Nem egyszerű kérdés, ha egy kicsit elkezdünk rajta gondolkodni… Most ért meg bennem annyira a dolog, hogy írjak is róla valamit. Egyetemes igazságot semmiképp nem akarok írni erről, csupán azt, hogy jelenleg hogy látom ezt a kérdést.
A célok elérését szerintem a legtöbb ember egy kőkemény és szenvedésekkel teli útnak tekinti. Hányszor, de hányszor hallottam már, hogy a céljainkért harcolni kell, küzdeni kell, szenvedni kell, izzadni kell és dolgozni kell. Nincs mese, ehhez kőkemény munka és sok lemondás kell.
Milyen sok kell… A kell valójában egy kényszerszó, ahol nincs választásunk. Jó választási lehetőség nélkül élni? 🙂 Én ezt annyira nem csípem, majd én eldöntöm, hogy mi a jó nekem…
Az álmok gyakran csak gyermekkorban léteznek, és idővel délibábbá változnak, és sohasem hiszünk bennük többé. Idővel elhisszük azt, hogy a világ egy száraz és sötét hely, ahol csak a célokért küzdhetünk.
Nem az a lényeg, hogy élvezzük, hanem az, hogy ne reméljünk, ne álmodjunk, mert akkor mások hülyének nézhetnek. Sokszor, az iskolapadban ülve, minden gyereket egységesíteni akarnak, az egyéniségük teljes figyelembe vétele nélkül megtanítják, hogy akkor vagy jó, ha kussolsz és nem szólalsz meg. Ne azzal foglalkozz, hogy te mit akarsz, hogy mi az álmod, hanem azzal foglalkozz, amit én mondok neked, és akkor vagy jó, ha rabszolgaként követed az utasításaim, ha azt tanulod meg, amit én mondok. Ne legyenek saját gondolataid (életed), majd én diktálom, hogy mit gondolj.
Felnőttkorukra szabad és boldog emberek lesznek ezek a gyerekek, vagy inkább rabszolgák?
Milyen sokszor fordul ez elő edzéseken és a különböző foglalkozásokon?
Persze van kivétel, de hiba lenne nem látnunk, hogy a mai világ azt közli a gyerekekkel, hogy „Ne légy önmagad!”.
Szóval felnőttkorunkra gyakran az álmainkat elengedjünk, hiszen megtanultuk, hogy ne legyünk önmagunk.
Viszont azt is megtanuljuk, hogy a céljainkért harcolnunk, küzdenünk, izzadnunk és szenvednünk kell, mint gyerekkorunkban a matek 4-esért. Mert ha nem vagy jó matekból, akkor már szart se fogsz elérni az életben. Nem baj, ha utálod, de küzdj és szenvedj érte, vagy semmit se fogsz érni, és kudarc leszel! És így szépen meg is tanuljuk, hogy a célokért küzdeni és szenvedni kell, mindenféle örömöt nélkülözve… 🙂
Szerencsénkre azért az élet nem így működik. A talpraesettséget és az életrevalóságot nem jegyekkel mérik, és pláne nem az iskolában!
Már egyre több multinál bevett szokás, hogy nem nézik a végzettséget, hanem a problémamegoldó képességet figyelik, és azt, hogy mennyire életrevaló az adott egyén. Számtalan példa van arra, hogy a világ legsikeresebb embereinek még érettségijük sincs.
És kérek mindenkit, ne értsen senki félre. Nincs bajom azzal, ha valaki jó tanuló, én is voltam az. De egy 100 évvel ezelőtt élt egyszerű juhász többet tudott, mint mi. Megtermelt magának mindent, értett az állatokhoz, a növényekhez, a természetgyógyászathoz, az időjáráshoz, a házépítéshez, a szerszámok készítéséhez, az állatait maga gyógyította, sokszor kisebb műtéteket is végzett. Hol vagyunk ehhez képest?
Legyen minden gyerek jó tanuló, nincs ezzel bajom, de akkor legyen valamikor szabad és boldog is! Mert sajnos a sok elfoglaltság között erre már legtöbbször nincs idő…
Legyen 5-ös matekból, de feltétel nélkül szeressük őt! És csak akkor tudjuk feltétel nélkül szeretni, hogy ha három karót is hoz haza, ennek ellenére is szeretjük, és ki is mutatjuk neki. Nem azt mondom, hogy ezután dicsérni kell, nyilván nem. Inkább mutassunk példát, segítsünk, magyarázzuk el mi azt, ami nem megy neki a matematikában.
Hiba lenne a szeretetünket a jegyek minőségének függvényébe állítani, ennek ettől függetlennek kell lennie szerintem. Szeressük őket és segítsünk nekik!
Én még nem láttam olyan gyereket, aki direkt hülye akar lenni. Ha valami nem megy, akkor segíteni kell, és nem ordítozni, meg fenyíteni. Persze vannak olyan srácok, akik direkt hülyéskednek, de ők se azért, mert hülyék akarnak lenni, hanem vagy unalmasan tartják nekik az órát, vagy központi személyek akarnak lenni, hogy több szeretet kapjanak. Segítsük és feltétel nélkül szeressük őket, ennél többet nem adhatunk!
A lényeg, hogy legtöbbször az álmainkat elveszítjük 18 éves korunkra, és a céljainkra úgy gondolunk, hogy azokért küzdenünk, szenvednünk kell!
De biztos ez? Megéri ilyen áron? Arra születtünk, hogy szenvedjünk?
Szerintem nem! És hiszem azt, hogy van más út is. Az „Álom & cél” cikksorozatunk végére pontosan érthetővé is válik, hogy mire gondolok. Tarts velünk, és írd meg bátran minden cikkünk alá a véleményed, mert engem hihetetlenül foglalkoztat a téma!
#neofutball #vannakvilágklasszisaink
Legutóbbi hozzászólások