Érdekes az emberi lét.

Fiatalkorunkban bátran meg merjük élni az álmainkat, de ahogy telik az idő, ezek az álmok halványodnak, távolodnak és szép lassan eltűnnek a messzeségben. Mi meg ott állunk és rádöbbenünk, hogy már semmi se lesz ugyanolyan. Magányos fájdalmunk eltakarásaként, immár a kötelességekbe menekülünk az álmok szépsége helyett, és bemagyarázzuk magunknak, hogy ezt kell tenni, nincs más lehetőség. Ilyenkor azt mondjuk, ilyen az élet…

De tényleg ilyen lenne?

Imádom, amikor a kisgyerekek elmesélik nekem, hogy a világ legnagyobb stadionjaiban fognak játszani. A Real Madrid és a Barca csapatában is fognak alkotni. Elmesélik, hogy hogyan fogják bebőrözni Ramost. Azt is elmesélik, hogy a Bajnokok Ligája döntőjében hogyan fognak gólt ollózni. Megmutatják a gólörömüket is hozzá.

Nagyon jó őket hallgatni és érezni, hogy ők ebben teljes szívükkel hisznek. Megmondom őszintén, hogy amikor mesélik ezeket nekem, akkor én is átélem velük. Újra és újra elkezdem hinni, hogy a Barcelona támadósorában három magyar játékos is lesz ismét. Elhiszem, hogy újra elkápráztatjuk a világot, és szépséget adunk neki. Elhiszem, hogy az egyik VB-n, egy brazil–magyar meccsen újra a magyarokat fogja éltetni az angol közönség. Elhiszem, hogy újra leszünk VB-döntősök, és most nyerünk!

Én igazából nem tudok nem hinni ebben.

Ahogy telik az idő, a gyerekek 14-16 évesen már nem a régi álmaikról mesélnek. Már csak a német liga egyik középcsapatáig szeretnének eljutni. 18-20 évesen már csak NB1-esek szeretnének lenni. 21-23 évesen már csak az NB3-at akarják elérni.

Már messze jár az álmuk önmaguktól. Ha vissza is néznek rá, már túl messzinek tűnik, vagy már nem is látják. Már semmi sem ugyanolyan, mint régen. Már csak a szürke kötelességekre figyelnek az életben és az álmaikra fájdalommal gondolnak.

És valahol itt szokott kezdődni az én hivatásom, az én küldetésem.

Ahogy megismerem a játékosaim nevét, máris vigyorogva kérdezem az álmaikat. Furán is néznek rám, de én tiszta szívemből sugárzom feléjük, hogy nincs az még olyan messze.

Felmegyünk a pályára és valahogy elviszem magammal a legszebb álmaik felé őket. Megfogom a vállukat miközben a földet nézik szomorúan. Makacsságom jeleként elkezdem őket rázni és mély meggyőződéssel azt mondom, hogy „Rohanj már utána! Ott vannak az álmaid, menj utána és öleld magadhoz, érj el mindent és végre légy önmagad!”.
Az a legszebb az egészben, hogy mindezt szavak és mindenféle érintés nélkül teszem velük. Egyszerűen érzik ezt rajtam, hogy hiszek Bennük.

Mindig van egy különleges pillanat. Mindig!

Kívülről ezt nem látja senki, de ahogy ott állok a játékosom mellett én tisztán látom és érzem. Ez az a pillanat, amikor rádöbbennek, hogy igazából még nincs késő. Még nyújthatják kezüket az álmaik felé és van remény, hogy az álmok is a kezüket nyújtják feléjük. Van remény, hogy újra egymásra találnak!

Ezt a különleges pillanatot a csodák pillanatának hívom. Amikor a játékosaimat sikerül rádöbbentenem, hogy olyan mozdulatokra képesek, amikre azt hitték, hogy sohasem tudják megcsinálni. Amikor megértik, hogy Messi miért tudja mindig gyorsabban eltolni a labdát és valójában ez nekik is megy. Az arcukon ilyenkor mindig a döbbenet jelenik meg, utána az érzés, hogy „Csak ennyi az egész, és ezt én is tudom?!” és utána egy minden teret betöltő boldog mosoly.

Mindez alig pár másodperc alatt történik.

Na ez a csodák pillanata. Hivatásom legfontosabb pillanata ez.

Újra felcsillan előttük a remény! Újra boldogok az álmaikkal karöltve, és újra a jó irányba haladnak.

Idővel a remény hitté alakul. És bizony, nincs nagyobb erő az önmagunkba vetett hitnél!

Az élet gyönyörű! Senki se teheti meg, hogy ezt ne tudja, mert hihetetlen nagy butaság ezt nem látni és nem érezni.

Nem lehet álmok nélkül élni. Csakis az álmokért van értelme élni!

Hiszem és tudom, hogy lesznek újra világklasszisaink! 😉 ❤

Rózant Janó

#neofutball #lesznekvilagklasszisaink

Facebook
Facebook