Heti rendszerességgel lábteniszezem, imádom ezt a játékot!
* Imádom, amikor a valódi szándékom elrejthetem egy jobbra irányuló láblendítéssel, de a labdát balra pörgetem.
* Imádom, amikor a hálónál egy óriási lövést mutatok be, amitől behátrál a másik, és csak leejtem a háló tövébe.
* Imádom, ahogy a szerváimmal kitekerem az ellenfelem.
* Imádom, ahogy a túl hosszú labdáknál eljátszom, hogy még belefejelek (ezzel egy kis reményt keltve az ellenfelemben), de aztán direkt luftot fejelek, és enyém a pont.
* Imádom, amikor a hálóhoz csalnak, majd rúgnak egy hosszút, amit visszafele futva föl kell emelnem pár méter magasra, ezzel nyerek annyi időt, hogy megforduljak, és ahogy visszajön hozzám a labda, visszaadom egy lőtt külsővel.
* Imádom, ahogy az ellenfelem direkt a háló közelébe mozgatom, majd ahogy visszaadja a labdát, berúgom mögé, ráadásul a gyengébbik lábára.
* Imádom háttal, oxival vagy vállal visszaadni a zsugát.
Azt hiszem, szerelmes vagyok ebbe a játékba…
Egyszóval JÁTSZOM! A szó legmélyebb értelmében játszom, és ezért imádom!
Persze nem mindig jön össze minden, és ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes dolgot figyeltem meg magamon.
Volt egyszer, hogy idő híján csak három győzelemig játszottunk. Az elsőt behúztam, a másodikat behúztam és már csak egy győzelem kellett, hogy meglegyen a végső siker. A fejemben az volt, hogy oké, ezt a partit ezzel a meccsel lezárom és meg is vagyok. A játék élvezete, a szépség helyett elkezdtem az eredményre figyelni.
És a következő meccset a másik srác nyerte, 2:1. Jön a következő meccs, megint ő nyert 2:2, szorul a hurok…
Indul a döntő meccs! Elkezdjük és vezet a másik. Éreztem magamon, hogy túlságosan arra figyelek, hogy nyerjek, és nem foglalkozom a szépséggel, meg a játék élvezetével, elkezdett görcsösebb lenni a játékom.
Ennek furcsa következményei voltak. Pl amíg az első két győztes meccsen nem foglalkoztam az eredménnyel, addig a szerváimat, amennyire csak tudtam, vonalra rúgtam. Ez rizikós, de akkor a fejemben nem az volt, hogy oda kell rúgnom és az nekem jó lesz, hanem az, hogy most szerválok egy fainat és belevittem a játékkedvem.
Amikor elkezdtem túlzottan az eredményre figyelni és a játékosságot teljesen elnyomta a cél, az eredmény, akkor már nem mertem annyira szélre rúgni, így simán visszaadogatta a csóka a labdáim. A szépséget és a játékosságot felváltotta a tutizás, hogy nyerjek, a cél, az eredmény.
Furcsa, de amíg a szépség és a játékkedv megvan, addig valahogy jobban bejönnek a dolgok, és az ember valahogy egy nagyon pozitív lélektani fölénybe keveredik, amiből igazából az ellenfele nem is tudja kirántani.
Ott állok 2:2-nél, az ellenfél vezet a döntő meccsen és az egyik szervámnál esett le, hogy mit is csinálok. Akkor tudatosult bennem a dolog. Megfogadtam, hogy most leszarom az eredményt, ha nyer, akkor hadd nyerjen, de én élvezni fogom.
És láss csodát! Jöttek megint a pörgetések, vonalra érkeztek a szervák, jöttek a rejtett átadások és az ellenfél szívatása.
Nyertem!
Valahogy az ember a hibákat könnyebben elviseli, amikor élvezetből játszik. De ha csak az eredményre figyel, akkor jön az idegeskedés a hiba után.
Fontos, hogy amikor a szépségre, a játékosságra figyelek, akkor nem engedem el az eredményt. Nem. Nyerni akarok! De a figyelmemet, a játékomat nem a cél vezérli, hanem a játék élvezete, a szép mozdulatok és ezzel karöltve, de mégis egy kissé alatta van az eredmény.
Hát mi különbség lenne a futball és a tengó között ebben a lélektani megközelítésben?
Az égvilágon semmi!
Légy játékos, szülő, edző, mentál tréner, rehab edző, erőnléti edző, kapusedző, ezt kérlek ne feledd el.
Mit ér ez az egész, ha a játék élvezete nélkül csináljuk?
Mit ér egy edzés mosoly nélkül?
Mit ér egy meccs mosoly és szépség nélkül?
Mit ér a gyermekemmel való gyakorlás mosoly nélkül?
Semmit.
Pszichológusok milliói mondják világszerte, hogy hozzájuk a legsikeresebb emberek járnak. Tele vannak pénzzel (célt tökéletesen elérték, hiszen erre figyeltek minden idegszálukkal), csak hát boldogtalanok és értelmetlennek látják az életüket, mert nem foglalkoztak a szeretteikkel, a szabadsággal, a boldogsággal (kiveszett az élet élvezete és a szépség, az utukat a cél vezérelte).
Miért lenne ez másként a fociban?
Talán azért is ember az ember, mert észreveszi a szépet és meg is tudja élni.
Nagyon sokat foglalkoztam azzal, hogy miért volt egykor sikeres a labdarúgásunk. Mesterem, Ferenczi Attila ennek legfőbb hírnöke.
Egykor a magyar labdarúgásra az egyik legjellemzőbb a játékosság volt, tele szebbnél szebb megoldásokkal. És ez a szépség és játékosság ölelte magához az eredményességet.
De ugyanezt rengeteg idősebb edző is elmondja és elmondta. Rengeteg régi nagy játékosunk.
Puskás egyszer Szófiában a meccs vége fele 1:1-es állásnál légstoppal a 16-on belül levette a labdát, megtartotta a lábán és rádobta a védő kezére, hogy 11-es legyen. Berúghatta volna, de ő játszott a szó legmélyebb értelmében. Egyből, kapásból belőhette volna, vagy egy átvétel után is belőhette volna, de ő játszott. A tizit belőttük, nyertünk, megőrültek az emberek és egy újabb legenda született!
Hát nem ezért lenne érdemes élnünk?!?
Még sincs ez már…
Fura, de amíg labdarúgásunk kényszeresen és görcsösen rohan a siker felé, elfelejtjük élvezni, mert mindig nyerni kell!!!
Nyerni kell a Bozsikon, nyerni kell az U14-el, nyerni kell az up. Válogatottal, nyerni kell a felnőttel, nyerni kell mindig!
És a szépség, a játék élvezete hol marad?
Nem vagyok én kiváló edző, nem vagyok én a mindent tudó, csak kis porszem vagyok a magyar labdarúgás porondján. De mindig felmerül bennem is a kérdés?
Jól csináljuk?
„Legyen szó válogatottról, vagy egy amatőr csapatról, engem elsősorban mindig a játék szépsége érdekel, és csak utána az eredmény” – Pelé.
Rózant Janó
#neofutball #lesznekvilagklasszisaink
————————————————-
https://neofutball.hu/
Legutóbbi hozzászólások