Ahogy egyre jobban gondolkodtam, hogy miért nem kell fegyelmeznünk a játékosainkat (erről bővebben írtam előző cikkünkben), egyre jobban zavart, hogy nem tudom, nem érzem igazán a pontos választ.

Éppen ezért elsőnek megkérdeztem a 12-14 éves kor közötti játékosainkat az egyik edzésen:

Én: „Srácok! Szoktak titeket fegyelmezni?”
Játékosok: Mindannyian bólogatnak és igeneznek.
Én: „Miért nem kell titeket fegyelmeznem, miért nem kell rátok szólnom?”
Játékosok: „Mert nem szól ránk és dicsér minket!” 
Kifejtették, hogy sokszor a rossz megoldásaikat veszik észre és ezeket emelik ki. Rájuk szólnak ezek miatt, de a jó megoldásokat nem szokták a legtöbbször kiemelni.

Én: „Ezt mind értem, de akkor is. Miért nem kell rátok szólnom? Miért van az, hogy amikor szeretném, hogy figyeljetek, akkor figyeltek, ha szeretném, hogy beleadjatok mindent a feladatokba, akkor ezt is megteszitek?”
Játékosok: A válaszok itt arról szóltak, hogy nem kell félniük a leszidástól és bátran önmaguk lehetnek.

Ugyanezeket a kérdéseket feltettem a 9-11 éves játékosoknak is, ahol szintén ezek a válaszok jöttek.

Van olyan játékosunk, aki rossz gyereknek van kikiáltva, és még az is előfordul, hogy verekszik vagy rugdosódik a csapattársaival.

Amikor megismertem és elkezdtük az edzéseket, akkor éreztem rajta, hogy ő akar a legjobb lenni, és nem szereti, ha valakinek jobban sikerül egy feladat. Ha másnak jobban ment, akkor előfordult, hogy keményen odalépett, vagy odaszólogatott.

Ha túl keményre sikerült egy-egy belépője, amin lehetett érezni, hogy a fájdalom okozása volt a fő cél, akkor odahívtam őket és beszéltem velük egy kicsit.

Ezeknél a beszélgetéseknél fontos, hogy „Ne, Nem” szóval semmiképp nem kezdhetek, sőt alapból mindenféle tiltást hanyagolok.

Soha nem voltam mérges erre a kissrácra, miért is lettem volna? Hiszen ő csak a legjobb akart lenni.

Kedvesen, szeretetteljesen tudtam mindig is szólni ilyenkor is hozzájuk, ezzel is nyugalmat próbáltam sugározni.

Volt, hogy azt emeltem ki, hogy mennyire jó, hogy ennyire szeretne a legjobb lenni és ez példaértékű. De olyan is volt, hogy azt emeltem ki, hogy azzal amit ő használt „odalépési technikát” a mérkőzéseken tekintélyt tud szerezni önmagának; csupán arra figyeljen, hogy ne okozzon ezzel sérülést.

A lényeg, hogy a jót láttam meg benne és ezt ki is emeltem. Elfogadtam őt olyannak, amilyen.

Ezek után megkértem, hogy vigyázzon a társaira, hiszen ha most mindenkit agyonrúg, akkor ha majd felnőtt válogatott lesz kikkel fog játszani? Vagy valami hasonló, laza stílusban kértem, hogy ne okozzon fájdalmat másoknak.

Idővel a direkt fájdalmat okozó belépések eltűntek és azóta sincs vele gond.

Egyszer megkérdeztem tőle, amikor négyszemközt voltunk, hogy szerinte tényleg egy rossz gyerek-e? Tettem ezt úgy, hogy már az edzéseinken nem volt vele gond, de pl. a suliban sokszor rossz gyereknek minősítették.

Azt válaszolta, hogy szerinte ő nem egy rossz gyerek, mert ő sohasem akar rosszat tenni.

Erre megkérdeztem, hogy a mi edzéseinken miért nem kell őt fegyelmezni? Miért nem rosszalkodik?

Erre azt válaszolta, hogy azért, mert itt önmaga lehet és biztatjuk is erre.

Egy másik, 10 éves kisfiúnál hasonló dolgokat figyeltünk meg.

Amellett, hogy ő is rugdosta, lökdöste azokat, akik felvették vele a versenyt, beszólogatott és próbálta őket lehúzni, emellett, ha olyan feladat volt, ami nem ment neki, akkor a földre esett és sírni kezdett a feladat közepén.

Hiába próbáltuk biztatni, hogy álljon fel és próbálja meg, csak azért se tette.

Amikor a társait bántotta hasonló módon jártunk el, mint az előző fiúnál, plusz külön is beszélgettünk vele az edzések után. 

Azt tudni kell erről a srácról, hogy rendkívül jól és sokat cselez, ami nyilván magával hozza azt is, hogy a meccsein sokszor megrúgják. Ezt egyébként nehezen viseli.

Volt, hogy egy vele megtörtént esetet kérdeztem tőle, ahol őt rúgták meg. Megkérdeztem, hogy hogy esett az neki? Átéreztettem vele, hogy hogyan élte meg, mit érzett fizikailag és mit érzett a lelkében. Ezután felismertettem vele a tényt, hogy bizony amikor ő bántja a társait, akkor ők is így éreznek. 

De olyan is volt, hogy kifejtettem neki, hogy annál nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna az élettől, minthogy az edzésen vagy éppen a meccseken ugyanolyan, vagy jobb tudású játékosokkal találkozik, hiszen pont ez a garancia a fejlődésére. Ugyanis, ha mindenkit simán kicselezne, akkor soha nem találkozna erős ellenfelekkel, és így nem is készülhet fel a világ legjobb játékosai ellen, akikkel később találkozhat.

Amikor az edzés közepén kifeküdt és kijelentette, hogy nem csinál semmit, vagy éppen sírt, akkor először nehezen éltem meg én is. 

Először nyilván arra gondoltam, hogy azok a szülők, akik nézik az edzést, vagy egy szívtelen embernek tekintenek, aki nem segít a síró gyermeken, vagy egy baromnak, aki hagyja, hogy fegyelmezetlenek legyenek a játékosok.

De itt is elfogadó maradtam. Elfogadtam, hogy ő a kérés ellenére nem akar semmit csinálni. 

Mivel az első időkben a feladat közepéről sem akart kijönni, így a többieknek azt mondtam, hogy: „Király! Már éppen elég jól megy Nektek a feladat ahhoz, hogy legyen egy fekvő védő is benne!” és tovább csináltuk.

Természetesen az ilyen edzések után mindig megkérdeztük, hogy mi zajlott le benne? Nyitottam felé és őszintén érdekelt, hogy mit érez ilyenkor. Ezeknek a beszélgetéseknek a végén mindig elmondtam neki, hogy: „Szeretném, hogy tudd. Melletted vagyok és szeretnék Neked segíteni és segíteni is fogok! Ha úgy érzed tudok segíteni, szólj bátran!”

És szép lassan elkezdett változni a dolog. Már az összeesések után kijött a feladat közepéről és egy pár perc után folytatta.

Ma már ott tartunk, hogy két hónap alatt egy összezuhanása volt, így fokozatos javulást érzünk.

Sok lehetőségünk van segíteni a játékosainknak, és bizonyára a legtöbb kolléga is használ az ilyen estekre hasonló, vagy jobb praktikákat.

Nekünk eddig a feltétel nélküli szeretet jött be.

Nektek?

Facebook
Facebook