Fontos kérdés ez! Ha van egy célunk vagy van egy álmunk, akkor azt miért választottuk? Mit akarunk vele? Azért csináljuk, hogy elérjük a végét, vagy azért, mert szeretjük csinálni?
Hát nem mindegy az tuti…
Tavaly az egyik 22 éves játékosunk megye 1-ben játszott, és régi vágya volt, hogy profi legyen. Ezért mindent megtett. A csapatedzései és mérkőzései mellett, járt erőnléti edzőhöz, járt Sz. Nagy Tomi barátomhoz szemléletfejlesztésre (Mentáltréning), és ugye járt hozzám csoportos, sőt egyéni képzésre is. Emellett odafigyelt az étrendjére és a megfelelő mennyiségű pihenésre is. Teljesen profi életmódot folytatott.
Amikor összeültünk mindannyian, hogy megtervezzük, hogyan érheti el a céljait, a beszélgetést nagyon kiélezte a srác, hogy már feszíti ez, hogy még mindig nem profi labdarúgó, pedig mindent megtesz érte, és ezt most már minél előbb el akarja érni. (És bizony a belső feszültség ilyen helyzetekben nem jó, mert ebben az esetben gátolta az ő kibontakozását.)
Ekkor feltettem neki a kérdést: „Mégis miért akarsz profi lenni?”
Jött is a válasz: „Azért, hogy csak a labdarúgással kelljen foglalkoznom
Én: „Miért, most mi a sz..t csinálsz? Most is csak azzal foglalkozol. Mi lenne a különbség, ha profi lennél? Akkor is ugyanez lenne az életed, akkor is így telnének a napjaid… Most is profiként élsz, akkor miért élveznéd jobban?”
Ekkor döbbent rá, hogy igazából tényleg profiként él, és ezen nem változtat az, hogy éppen melyik csapatba van leigazolva. Innen a beszélgetés elment egy olyan irányba, hogy végülis igazam van, és szereti is ezt, csak valami hülye képet kergetett.
Azért nem kell megijedni, ettől még nem beszéltem le, hogy magasabb osztályba lépjen, sőt egyre közelebb vagyunk ehhez! 🙂 Az én szándékom nem az volt, hogy bármiről lebeszéljem, csupán annyi, hogy a belső feszültségét oldjam, ami ebben az esetben gátolta őt.
De hát mit ér úgy egy álom, egy cél, hogy csak egy képet kergetünk? Mit ér úgy egy álom vagy egy cél, hogy a végét várjuk? Mit ér ez az egész, ha éveket fektetünk be pár pillanatért?
Ma hallottam egy történetet.
Egy fiatal fiú eltervezte, hogy az életében eléri, hogy hihetetlen gazdag legyen, és ekkor vesz egy nagy házat, egy tóparti nyaralót, 3 luxusautót és világ körüli útra megy, melynek végén megmássza a világ legmagasabb hegyét, és a csúcson majd boldog lesz.
Évekig csak hajtott, küzdött, szenvedett, tanult és dolgozott éjt nappallá téve. Időközben eltávolodtak a régi barátai, mert nem volt rájuk ideje, hiszen neki dolgoznia kell. A helyükre nem léptek újak, mert nem volt erre se ideje. A családja is eltávolodott tőle, mert rájuk se volt ideje. Nem ment el bulizni, kikapcsolni, nyaralni, mert hajtotta a pénzt. Nem alapított családot, mert majd a céljai elérése után megteszi. Nem is vette észre, hogy magányos, hiszen rohant a céljai felé, és bizony egyre több pénze lett, ezért hitte, hogy jó úton halad.
Egy szép nap el is érte, hogy rengeteg pénze lett, vett házat, nyaralót, autókat és elindult az útra. A végén napokon át ment fel rendíthetetlenül a hegyre, jól tudta, hogy kell ezt csinálni, hiszen egész életében küzdött és szenvedett. Jól tűrte a fájdalmat!
És egyszer csak meglátta a csúcsot! Még több ereje lett, hogy végre eléri a célját, amire már több évtizede vágyott, és amiért föláldozott mindent! Futni kezdett, és felért. Felállt a legmagasabb pontra, széttette a kezét és körbe nézett.
Várt, várta, hogy jöjjön el a boldogság, amiért egész életében szenvedett.
De nem jött.
Bután nézett körbe, de szerencséjére hirtelen a semmiből megjelent egy angyal.
Feltette hát neki a kérdést: „Ennyi? Mikor leszek boldog?
Angyal: „Eddig kellett volna boldognak lenned…”
És sajnos ez a mese milliárd és milliárd emberrel történt és történik meg. Nem tudom, hogy fel lehet-e dolgozni, hogy az egész életünk lényegében hiábavaló volt, és valami hülyeséget kergettünk egész életünkben.
Az én véleményem az, hogy a szeretetből érdemes kiindulnunk. Mit szeretünk? Ha ezt tudjuk, akkor induljunk el ezen az úton. Legyen ott az is, hogy mit szeretnénk ezáltal elérni, de ha úgy haladunk az álmunk felé, hogy közben nem élvezzük, nem szertejük az utat, akkor jó nagy hülyeséget csinálunk. Akkor lényegében dobáljuk ki a heteket, hónapokat, éveket az ablakon és szenvedünk.
Sokan képesek éveket szenvedni pár pillanatért. Szenvednek és rengeteget áldoznak. Feláldozzák a baráti kapcsolataikat, a párkapcsolatukat, a családjukat, a boldogságukat, a körülöttük élők boldogságát és az éveiket is.
Lehet, hogy abban a pár pillanatban boldogok, amikor elérik az céljaikat, de cserébe körbe néznek és nincs mellettük senki. A mély magányért és szenvedésért küzdöttek, és szenvedtek sok esetben. A csúcson állva és onnan visszanézve fájó dolog tud lenni, amikor rájövünk, hogy igazából nem is lettünk boldogok ettől, amit elértünk. Nem lettünk boldogok, mert minden mást feláldoztunk magunk körül a sikerért, és ha úgy igazán magába néz ilyenkor az ember, akkor rájöhet, hogy többet vesztett, mint amennyit nyert.
Tavaly elkezdtem sétálni, hogy minden nap meglegyen minimum a 10 000 lépésem. Eleinte csak ezért csináltam.
Ahogy mentem lent a patak parton gyakran néztem az órát, hogy mennyinél járok, és közben nem is láttam, hogy milyen csodálatos dolgok vannak körülöttem. Túlságosan a végére figyeltem. Nem láttam, hogy mennyi mókus, vadkacsa, harkály van arrafelé, sőt őzek is, és ha este vagy éjjel sétálok, sokszor még baglyok is. Egyszerűen csodálatosak ezek az állatok!
Manapság már inkább csak azért megyek, hogy gondolkodjak és nézzem a természetet. Túl szép ahhoz, hogy ne merüljek el benne egy kicsit.
Manapság már nem a 10 000 lépés miatt sétálok, hanem a séta miatt sétálok.
És talán fontos lenne az is, hogy ne az álmaink felé sétáljunk, hanem az álmainkban sétáljunk
Folytatjuk…
Első cikkünk a témában ide kattintva olvasható.
#neofutball #vannakvilágklasszisaink
Legutóbbi hozzászólások