Előző írásomban a legnagyobb tévútnak azt neveztem, amikor edzőként tévedhetetlennek hisszük önmagunkat.
Ebből következik, hogy úgy vagyunk vele, hogy mi majd tudjuk, mi a jó a játékosnak. Ő ne csináljon mást, ne legyen önmaga, majd mi megmondjuk neki, hogy mit tegyen.
Ezzel sajnos csak az a baj, hogy legyilkoljuk az egyéniségét – akár már 10 éves kora előtt is, és soha nem futja be azt az ívet, mint amire hivatott.
A másik nagy veszély, amikor mi magunkat hisszük a Teremtőnek.
Ennek tipikus sablonszövegei:
– Én kineveltem őt!
– Én neveltem ki!
– Én csináltam belőle játékost!
– Én tanítottam meg mindenre!
– stb., stb.
Nem mi neveljük ki a játékosokat, mi csak segítünk nekik!
A játékosoknak mi csak segíthetünk, hogy a bennük rejlő lehetőségeket és a saját egyéniségüket kibontakoztassák. De ezt nem mi oldjuk meg, ebben mi csak segíteni tudunk a szülőkkel együtt!!!
Nagyon veszélyes játék arra vágyni edzőként, hogy ÉN neveljek ki egy nagyon jó játékost, vagy hogy ÉN miattam legyen belőle jó játékos.
Ahogy ez a gondolat az edzőé lesz, úgy már le is szakadt önmagáról, és csak egóból dolgozik tovább, nem az őszinte alkotási vágy miatt.
És bizony ez a folyamat oda vezet, hogy a többi edzőben csak az ellenfelet fogom látni, vagy egyszerűen többre tartom magam majd náluk.
Mind a kettőnek az a vége, hogy megszűnik a valódi nyílt társalgás az edzők között, és garantáltam megreked a tudás mind a két félben, így nem hozhatják ki önmagukból azt, ami bennük lenne.
A labdarúgás gyönyörű szakma! Ez nem is lehet munka, ez nem lehet teher, ez csakis a hivatásunk lehet.
Élvezzünk ki minden pillanatot, és engedjük kiteljesedni a játékosainkat, csodáljuk meg azt, hogy mennyire zseniálisak.
A jó és a szép folyamatosan jelen van, csakis rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e! Lássuk meg a jót és a szépet a játékosainkban, a szüleikben és a kollégáinkban is!
Legutóbbi hozzászólások